A két világháború közötti erdélyi kultúra valós bemutatására a kommunizmus időszakában csak részben volt lehetőség. A legalaposabb, legtisztességesebb tanulmányok közül is kevés tudta figyelmen kívül hagyni a cenzúra várható megjegyzéseit. A proletkultos elvárások hosszú időre eltemettették olyan jelentős alkotók műveit, mint Dsida Jenő költő, Venczel József szociológus, vagy a transzilvanizmus olyan meghatározó személyiségének a tevékenységét, mint amilyen Kós Károly. Jellemző történet, hogy Kemény János, a marosvécsi írótalálkozók és később a Helikon írócsoport mecénása csak a hetvenes évek közepén szólalhatott meg a médiában és kizárólag vadászkalandjairól beszélhetett. A méltatlanul háttérbe szorított, ritkán emlegetett kiadványok közé tartozik a Széchenyi művének címét szimbolikus célzattal idéző HITEL c. folyóirat, amely 1935 és 44 között jelent meg. Az első világháború után a már román fenhatóság alatt szocializálódott fiatal értemiségiek az idősebbektől eltérően nem a revízióra koncentráltak, hanem tudomásul véve a kisebbségi létet, az erdélyi valóságot akarták megismerni és megismertetni sallangok és jelszavak nélkül. A folyóirat köré tömörült értelmiségiek hátteret, fórumot akartak teremteni egy új erdélyi magyar vezető rétegnek, amely a valóság ismeretével felfegyverkezve élére állhat a kisebbségi sorsba került erdélyi magyarságnak.