Olosz Lajos

Fahordás ünnepe

Sötétben sorakoztunk a lágerudvaron

s nekivágott a hegynek a rabbatalion.

A kisváros még aludta kusza álmait

s beleszőtte bús dalunk foszlányait.

Feketén csillanó patak vezetett.

Próbáltuk a szabad lélegzetet.

Mikor virradt, már fenn jártunk magasan,

hol négy megye találkozója van:

Arad, Bihar, Torda és Hunyad

erdőin vált itt a kósza vad.

A Gaina csúcsa úgy néz itt alá,

mintha évezredek titkait kotlaná

A nyíresek nyűtték még arany lombjukat

azzal csattogtatva az ájult sugarat.

Vöröslött a páfrány, mintha a tövén

vérzett volna el egy sebzett bölény.

Tízre elértük, ahol a munka várt:

a völgyből a csúcsra hordani fel a fát.

Csatárláncba oszlott fel a csapat

és kéztől kézre adtuk a bükkhasábokat

és a szurdok letarolt erdeje

szaporán kígyózott kezünkön felfele

és mire reánk hajolt a délután,

magas fasor állt az út két oldalán.

Hónapok óta ez volt az első napunk,

hogy nem sajtolt össze négy falunk.

Bükkcsorgón ittunk friss forrásvizet,

ínyünk rég nem kóstolt ilyen jó ízet

és a magas hegyről úgy szálltunk alá,

mintha súlyunkat égi szárny hordaná.

Téptünk fagyöngyöt s boróka-ágakat,

hogy köszöntsük a honn maradt társakat

s elmondjuk annak is, ki vak, béna, beteg,

hogy újra láttuk a szabad életet.

1944

Téli körkép a Halmágyi hágóról nézve

A Gaina havas csúcsa rózsaszín és lila.

(A fáradt napnak talán nem is illene

tőle ily érzelmesen és soká búcsúznia.)

A Nagy-Bihar hófedte széles háta

hatalmasan ível Várad felé.

(Fehér gyapja most arany és vörös.)

Lábainál zöld habjait

sietve hajtja az ifjú Fekete-Körös.

Kéken és barnán távolabb ködlenek

a menyházai hegyek.

Férfikorom sokszor átölelt,

zöld hajú és könnyező szemű szerelmei.

(Jaj, mostan nincsen helye édes időkről

boldogan merengeni.)

A Fehér-Körös és a Maros völgye közt

púposodnak a tiszai hegyek.

(A sors parancsa, nem az én érdemem,

hogy Tinektek is fájó szívvel

szerető barátotok legyek.)

Amott a Karács jólismert profilja

rejti keblén a brádi kincseket.

(Oh, ha egyszer elhinné a balga és mohó,

hogy kárhozat nélkül értük epedni nem lehet!)

Sötéten komorlik a távlat mélyén

Abrud és Vulkán, két alvilági kohó

és bezárják a kört, mint halvány szellemek,

a finom fátylak közül ki-kibukkanó

zalatnai hegyek.

Lábainknál rozsdabarna katlan:

Nagyhalmágy,

olvadó szívű, bűnbánó mostoha,

sok fájdalmat rejtettél számunkra,

de mi megszerettünk

és nem feledünk el hűtlenül soha.

1945.