1977-ben már nagy divat volt az un. folkzene, ami az akkori román értelmezésben nem jelentett mást, mint egy szál akusztikus gitárral kísért amatőr szerzeményeket, első sorban hazafias tartalommal. A divatot az Adrian Paunescu által kitalált és működtetett „Cenaclul Flacara” éltette. A. Paunescu a Flacara c. színes folyóirat főszerkesztője volt, amúgy tehetséges költő, de aki egyben, igen törekvő ember lévén, - ha már a diktátor által előírt kurzus olyan volt, hogy abba csak a hazafias, a román nemzeti érzést elevenen tartó tartalom fért bele, szervezett egy a koztévé által is közvetített előadássorozatot, ami ezt a célt szolgálta, (sajnos) nem is tehetségtelenül. Fiatal előadók megzenésített verseket adtak elő, és az egyébként divatos revűsített népzene/néptánc helyett a valódi román népzenét hozta be falusi nótafák előadásában. Nem is lett volna semmi baj, ha mindehhez nem járul egy erősen kizáró jelleg és egy történelmi ősellenség burkolt vagy nyílt meggyűlöltetése az előadásokban, és általában az időszak propagandájában. Ez az ősellenség természetesen a magyar volt.

Felsőbb utasításra aztán épp Csíkszeredában akartak a pártszervek egy folkfesztivált létrehozni „Festivalul muzicii tinere” címen, a hazafias folk műfajának ez volt a Paunescu által kitalált neve, aminek „A fiatal zene fesztiválja” lett a magyar elnevezése. Ki más szervezhette volna ezt a fesztivált, mint a Kommunista Ifjak Szövetsége (KISZ). Csakhogy ott a kultúráért is felelős titkár épp egy frissen megválasztott/kinevezett fiatalember volt, aki saját bevallása szerint se a szervezéshez, még kevésbé a „fiatal zenéhez” nem konyított. Ezt ő mondta nekem, amikor eléggé kétségbe esve megkeresett. Tudta, hogy előzőleg a székelyudvarhelyi Siculus fesztiválba is besegítettem nemcsak tévésként (fizettük a szállásokat és mediatizáltuk), hanem háttér-tanácsadóként (az én ötletem volt, hogy csak eredeti szerzeményekkel lehessen jelentkezni, zsűriztem stb.). Megkért, hogy „mondjam meg, mit kell tenni és ő mindent megcsinál.”

Tehát: egy román hazafias folkrendezvény-sorozat készült éppen a székelység fellegvárában, Szeredán. Én ennek hátat is fordíthattam volna, de ehelyett azt találtam ki, hogy meg lehet ezt csinálni a magunk ízlése szerint is: meghívunk néhány szelídebb hangú román folkost, ugyanakkor bevonjuk az akusztikus (ma úgy mondanánk unplugged) műfajnak a legjobb magyar előadóit. „Román hazafias” üzenetű magyar follkzene - hála előadóink jó ízlésének, nem volt, a szülőföld szeretetét hirdető Kányádi-vers megzenésítése viszont igen. Mondja azt valaki, hogy a szülőföldünk (Erdély) szeretete nem hazafias érzés! Tehát, színvonalas magyar jelenlétet tudtunk produkálni a műfajban, még a versenyzők kategóriájában is. A sztár a Folk Grup 5 csíkszeredai együttes volt, amelyben Nagy Mari vitte az énekszólamot. De arra gondoltam, hogy ha már rám van bízva, térítsük el egy kicsit a műfajt, hiszen épp akkor volt a legszebb virágzásában az erdélyi táncházmuzsika. A 'folk' és a 'folklór' szóbeli hasonlósága alapján hozzuk be őket. És sugallatomra meghívták az akkori legkiválóbb táncház-együtteseket, Barozda, Bodzafa, Panek Kati, Györfi Erzsike, Könczei Árpád, Pávai István, Sepsi Dezső, Simó Iózsef, Székely Levente, a Zakariás testvérek, mind ott voltak. Én a zsűriben is benne voltam, és egy külön díjat is adtam nekik: az RTV magyar adása hirtelen kitalált külön díját, ami nem volt más, mint egy általunk bérelt mikróbusszal egy hetes folklór-gyűjtő út a Gyímesekbn.

A tévéfelvételhez pedig, mivel sokan voltak, megkértem őket, hogy álljanak össze egy „all stars” avagy "szupergrup" együttessé és állítsanak be egy olyan műsort, ami mindnyájuknak megfelel. Mivel úgy gondoltam, hogy a táncházmuzsika hangfelvétele sajátos stílust igényel, a megszokottnál kissé „szárazabb”, szinte visszhangmentes technikát, magam ültem a keverőhöz (akkor már régóta zenei rendeztem is) és elkészült az itt látható felvétel. Nekem ez az egyik kedvenc felvételem.