|
Holnap - hallottam
tőle az ígéretet, s a fázós hajnal elhozta a holnapot. Itt remeg
előttem, a szürkés papírlapon. Torzuló jobb kéz, hatodik ujja
nőtt, a fekete acélvégű fa, mely tétován botorkál a lap szürke
szálai között. Elnézem az erekre feszülő barna bőrt, a vékony
csontokat, a lengő ujjpereceket. Az este még simogatott és
vigasztalt. Mint messziről jött szamaritánus, irgalmasan,
szánakozva tapogatott. A sebek sokasága és irtózata
megdöbbentette: zúzott, hasított, harapott sebek, penészgombák
az idegek szálain, sötét, ülepedett árnyak agyvelőm
krátervonulatai között ...
A katona remegve hasalt a cserjés szélén. Az éjszaka ó foszlányait hasogatta a falu mögött pirkadó hajnal. A cikázó, robajkísérte fényekkel versengve, mohón takarta fel a tájat s a tájban vergődő falut, mely három napja állja útjukat fogcsikorgatva. Egyre fáradtabban, már hörögve, de még éles karmokkal. Eleven testével keresztbe fekszik a széles úton s tartóztatja a gépek, az ágyúk, a lovak, a seregek haladását.
- Átkozott falu! Átkozott vadállat! Nem bírsz megdögleni!? Lihegve, gyűlölködve nézi....
Alíghanem kilyukadt a cipőm, - állapította meg a
gyermek. Kellemetlen, hideg nedvességet érzett lábán, amint
hasztalan kerülgette a settenkedő tócsákat. Egy fához
támaszkodva felemelte bal lábát s komolyan vizsgálgatta a
cipőjét. Lehet, hogy karácsony után nem mehetek iskolába, - volt
a vizsgálódás eredménye. A meglóbált fáról nyaka közé esett
egy marék lucskos hó. Megrázkódott s tovább ugrott. Hátán
megzörrent deszkából szögelt táskája. A fák koronájára
boruló szürke ég sajnálkozva ejtett néhány pelyhet a sárra...
|
